Mihail Alekszandrovics Solohov

Irodalmi Nobel-díjas orosz-szovjet elbeszélő, regényíró. Az orosz elbeszélő, regényíró, Mihail Solohov a doni kozákság területen fekvő, Vjosenszkajában született. Apja bevándorlóként élt a kozákok közt, foglalkozásait gyakran váltogatta. Anyja szegény családból való doni kozák lány, írástudatlan asszony volt, de hogy fiával foglalkozni tudjon, meg tanult írni, olvasni. Mihail Solohov gimnáziumban tanult, de 1918-ban megszakította tanulmányait és beállt a vörös hadseregbe. Az 1920-as évek elején részt vett a Don mentén garázdálkodó bandák elleni harcban. 1922-ben néhány évre Moszkvába utazott. A fővárosban különféle fizikai munkákat vállalt, hogy fenntartsa magát. Volt amikor könyvelőként dolgozott, sőt írói tanfolyamot is végzett. Első írása a Pravdában jelent meg Teszt cím alatt. Rogyinka, magyarul Anyajegy c. elbeszélése 1924-ben jelent meg nyomtatásban, két évvel később Donszkije rasszkazi, magyarul Doni elbeszélések c. kötete jött ki a nyomdából. Ezekben az elbeszélésekben a polgárháború által két táborra osztott kozákság harcát ábrázolta, a szegények harcát a gazdagokéval, az apa harcát a fiúval. 1924-ben tért haza szülőföldjére, s az írásnak szentelte idejét, ugyanekkor családot alapított, Maria Petrovan Gromoslavkiját vette feleségül, házasságukból két fiú és két leánygyermek született. 1926-ban kezdte írni Tyihij Don, magyarul Csendes Don c. monumentális regényciklusát, mely az orosz irodalom aranykorának hagyományait követi sokszáz szereplőjével, szétágazó cselekményével, ihletett természeti képeivel, őszinteségével. Az 1930-as években írta és jelentette meg a Don vidéki kolhozmozgalomról szóló regényét, Új barázdát szánt az eke. Regényében a túlkapásokat is ábrázolta, de tollát leginkább a kollektivizálással kapcsolatos optimizmus vezérelte. 1933-ban felemelte szavát a sztalini brutális kollektivizálás ellen, s próbálta elérni, hogy segélyt osszanak az ukrajnai éhezőknek. (Mintegy 7 millió ember halt ekkor éhen Ukrajnában). 1938-ban tiltakozott a tömeges letartóztatások ellen, emiatt hűtlenségi perrel fenyegették. A II. világháború idején haditudósítóként dolgozott a Don mentén, első elbeszélésében, Nauka nyenavisztyi, magyarul a Gyülölet iskolája, a hadra kelt Don vidéki nép első háborús évének tapasztalatait összegezte, 1942-ben tették közzé. A következő években, 1943, 1944-ben részleteket közölt készülő új regényéből, Onyi szrazsalisz za rogyinu, A hazáért harcoltak címűből. A részletek a háború kezdeti időszakát, a visszavonulás nehéz napjait idézték, s a kemény harcosokká edződő munkás- és parasztkatonákat. 1957-ben jelent meg Szugyba cseloveka, magyarul Emberi sors c. kisregénye, amelyért 1965-ben Irodalmi Nobel-díjat kapott. A regény főszereplője német fogságba került szovjet katona, aki hazájához és családjához mindvégig hű maradt. Legidősebb fiát elvesztette a háborúban, itthon maradt családtagjai, felesége és három kiskorú gyermeke bombatámadás miatt mind életüket vesztették. Egyedül maradván egy árva gyermekkel osztja meg életének hátralevő napjait. A személyiségtörténet ábrázolásában egyedi a szerző alkotása. A kisregényből forgatókönyvet írt Szergej Fjodorovics Bondarcsuk, meg is filmesítette 1959-ben. Nagy sikerrel játszották a mozikban nemcsak a Szovjetunióban, hanem külföldön is az Emberi sors c. filmet. Solohov A hazáért harcoltak c. regényéből is forgatókönyvet írt Bondarcsuk 1976-ban, meg is filmesítette, sikeres film volt, de nem közelítette meg az Emberi sors sikerét. Solohov Csendes Don c. regényéből is forgatókönyvet írtak, Bondarcsuk 1989-ben kezdte a film forgatását angol koprodukcióban, de jogi viták miatt nem fejezték be Bondarcsuk életében, az orosz változatot Bondarcsuk fia fejezte be 2006-ban. Solohov 1959-ben Hruscsovot elkísérte nyugat-európai és Egyesült Államokbeli körútjára, 1961-ben beválasztották az SZKP Központi Bizottságába. Solohov hű volt a szovjet rendszerhez. Legtöbbet szülőföldjén tartózkodott, ott is halt meg 1984-ben. [forrás: wikipedia]