Sara B. Elfgren

Már több, mint két hete végeztem a könyvvel, de még mindig adott gondolkodnivalót. Az első részt imádtam, a Kiválasztottak élete egyből magával rántott. Ebben a részben is úgy éreztem, hogy végig ott vagyok a lányok között, habár nem szakadtam öt darabra :) A történet továbbra is a maga tempójában pörög, se nem túl lassan, se nem túl gyorsan. Jelenlegi főgonoszaink a Tanács küldöttei, a Pozitív Engelsfors szekta (amit Elias édesanyja alapított Isteni sugallatra tette volna?), és valaki, aki utóbbiban a szálakat mozgatja. A karakterek még mindig valósak, semmi felszínes Letört a körmöm!- típusú probléma. Amit viszont Linnéával tettek, na, ott aztán majdnem a falhoz vágtam a könyvet a dühtől! Hogy lehetnek képesek ilyesmire? Mats és Sara tehetségét bizonyítja, mennyire sikerült átéreznem a lányok helyzetét, és leszidni magam, amiért előre ítélkeztem néhányuk felett. Ugyanis, míg az előző részben ellenszenvesnek és utálatosnak ismertük meg, addig itt valóban meglátjuk az igazi Idát. A lányt, akivel nem foglalkoznak a szülei, akit belekényszerítenek egy kapcsolatba egy idiótával, és aki végül mindenkit megment. Az első résznél látható értékelésemben is elmondtam, hogy valószínűleg nem kímélik majd a szereplőket. Igazam lett, de nagyon sajnálom. Az utolsó jelenet hatalmasat üt, amikor befejeztem a könyvet, csak néztem a lapokat, és az járt a fejemben: MIÉRT? Nicolaus története megindító volt, hiszen van nagyobb büntetés az örök életnél, miközben végig tudod, mit tettél? Együtt kell élned azzal, hogy megölted a lányod még ha akaratlanul is. Adriana Annyit mondok: Wow. Azért kíváncsi vagyok, mi lesz vele a befejezőrészben. Nieminen nagypapa: Anna-Karin nagypapája már az első részben nagyon szimpatikus volt, a végén pedig, amikor az otthonba került, bevallom, kicsit megsirattam. Olyan odaadóan foglalkozott mindig az unokájával, és ő fizetett meg. A józan ész és az emlékek határmezsgyéjén áll, és mintha mindent tudna a Kiválasztottakról. Mindenképp érdekes karakter, habár lehet, hogy ezt a finnek és svédek iránti elfogultságom miatt mondom. :$ Anna-Karin, Vanessa, Minno és Linnéa egyre jobbak együtt, összekovácsolódnak, a tárgyaláson pedig még inkább bizonyítják ezt. Érdekes, hogy ebben a részben a nyár, pontosabban a vénasszonyok nyara került előtérbe. Svédországban aligha szokványos a könyvben leírt hőség, így már érezhető, hogy ez nem valami jó előjel. Különösen tetszettek az erdőben játszódó jelenetek, mivel magam is imádom a rengetegeket, valahogy olyan misztikus hangulatuk van, ahol elvonulhatsz a világ elől. Értékelésemet Matilda mondatával zárnám: Nincs még vége. U.i.: Mikor jön a Kulcs?

Az igazi különlegessége ennek a regénynek a hangulatteremtés, a kiváló stílus és a megfelelő arányú információ és misztikum egyensúlya. Úgy fonta körém a hálóját a két szerző, hogy észre sem vettem, s máris elvesztem. Teljesen bevonódtam, abszolút együtt lélegeztem a cselekménnyel, emiatt a fordulatok is meglepetést, olykor megdöbbenést, netán szomorúságot váltottak ki belőlem. Úgy játszottak az érzelmeimmel, a hangulatommal, ahogyan csak akartak. Számomra olyan ez a történet, mint valami régi, titkos, családi recept alapján elkészített különleges étel, ahol a hozzávalók mennyisége, aránya, a készítés módja, tökéletes és egyedi ízkombinációt eredményez. Erre a történetre maradéktalanul igaz, hogy az odavezető út az igazi kaland, nem pedig a végeredmény. Egyedi és utánozhatatlan atmoszférája miatt beköltözött a lelkembe és ott kényelmesen elterpeszkedett. Jöhet a hó, süvíthet a szél, lehet mínusz ezer fok. Svédország én akkor is örökre és megmásíthatatlanul megszerettelek.