Jean-Claude Carriére

Egy könyves ember számára igazán izgalmas téma a Könyv, mint szöveghordozó tárgy további sorsa az új évezredben az internet meg az e-book árnyékában. Épp ezért figyeltem fel arra a könyvre, amely ezzel a kérdéssel foglalkozik, és ki mást kérdezhettek volna ilyenkor: Umberto Eco vállalkozott rá természetesen, hogy a problémát megvizsgálja. Beszélgetőtársa és szellemi partnere a Bunuel-filmek társalkotója, Jean-Claude Carrire, az ő dialógusukat tartalmazza a Ne remélje, hogy megszabadul a könyvektől című kötet. Mindketten bibliofil szerzők, akik fétisként tekintenek a Könyvre, gondoljunk csak A rózsa nevére. Mindketten több tízezres példányszámú saját könyvgyűjteményt birtokolnak, részben igazi kincseket, ősnyomtatványokat, több száz éves eredeti példányokat. Arra számítottam, hogy a beszélgetés végig a könyv jövőjéről vagy lehetséges eltűnéséről szól majd, ehhez képest azonban csak az első néhány fejezet foglalkozik ezzel a témával, utána csapongani kezdenek, de egyáltalán nem bántam. Olyan kultúrtörténeti kalandozásban volt részem, amely végig lekötötte a figyelmemet. Abban hamar megegyeznek, hogy a könyv halála valószínűtlen jóslat. Több érvet is találnak a teória cáfolatára. A technológiai fejlődés ugyan gyorsan halad, de szinte évtizedenként le kell cserélnünk azokat a hordozókat, melyekről azt hittük, hogy majd tartósnak bizonyulnak. Így járt a mágnesszalag, a CD-Rom és a DVD is eltűnik lassan. Az egyetlen tartós hordozó még mindig a könyv, amelyhez nincs szükség újabb gépekre, sem más energiára, például áramra. Lehet nekünk akármilyen fejlett gépparkunk, még mindig a könyv az, amely az utókor számára megmaradna. A könyv létjogosultságának megállapítása után a beszélgetés egyre inkább arról szól, milyen előnyökkel és hátrányokkal jár az információ robbanása. Az eszközeinknek köszönhetően szinte minden tudást megkapunk, de óriási gond, hogy ezt a tudást hogyan rendszerezzük és mit kezdjünk vele. Míg korábban mindenki azt hitte, hogy a globális világ közös kulturális alapot teremt, most azt kell látnunk, hogy az internet galaxisa sok millió külön bejáratú tudást termel, sokszor súlyos tévedésekkel. Ha nem működtetünk egy szűrőrendszert, akkor több millió lehetséges igazságot kapunk a valóság helyett. A könyv, feltéve, ha kiadói szűrő áll mögötte, még mindig egyfajta biztos támpontot jelent arra nézve, mit kell tudnunk a világról. Persze így is komoly veszélyt jelent, hogy ma már saját költségére mindenki azt ad ki, amit akar, a könyvéről pedig még fizetett kritikákat is írathat. A legnagyobb probléma tehát szerintük az, hogyan igazodhatunk el ma a tudás labirintusában. A kötet második része művelődéstörténeti kaland. Mindkét szerző saját gyűjtőszenvedélyéről beszél és érdekes történeteket mesélnek el könyvtáruk darabjairól. Eco és Carrire közös vadászterülete az emberi ostobaság. A hamis tudással teli kötetekből szerintük legalább olyan sokat lehet megtudni az emberi szellem természetéről, mint azokból, amelyek valódi tudást rejtenek. Szóba kerül a cenzúra, megidéződnek méltatlanul elfeledett és túlértékelt könyvek, de olyanok is, melyek sohasem íródhattak meg. Úgy látják, hogy a könyvtárakban fellelhető könyvmennyiség, amely az elmúlt ötszáz évben keletkezett, valójában csak a véletlen műve. Hiszen sok ezer kiváló elme szövegét nem őrizte meg az idő, miközben sok millió középszerű vagy tehetségtelen szerző kötete élte túl szerencsésen az évszázadokat. Nem az a kérdés tehát, milyen módon olvasunk majd a következő évszázadokban, hanem az, hogyan leszünk képesek helyesen átörökíteni a tudásunkat. És bár a digitális technológia meg az internet ma látszólag mindenre választ ad, ebben a pillanatban még mindig a Könyv látszik a legmegbízhatóbb örökségnek. Novics János (boltvezető)