A régi jó táblabírák

Mik voltak hát azok a táblabírák? Jelent ez a szó valami egyebet is, mint a puszta csúfolódást? Igazán lett volna idő, mikor az ember ezt a címet a neve mögé írta, anélkül, hogy mások mosolyától féljen? Tettek volna ezek az emberek még valamit egyebet is, mint hogy átaludták a munkaidőt, ragaszkodtak a maradáshoz, tartóztatták a sietőket, s éltek a gondtalan uraságnak? Ki tudja hát megmondani, mik voltak a táblabírák? Ezek a bebalzsamozatlan múmiái egy piramidtalan kornak, ezek az eleven petrefaktumai és fosszíliái egy özönvíz előtti világnak, mely úgy elsüllyedt, mint Solon szerencsés szigetei, mint a mesés hyperboraeok országa? Óh, az valóban sajátságos világ volt! Még akkor a gondviselésnek nem volt olyan közvetlen érintkezése az emberi ügyekkel; sok volt rábízva a magányosokra, egy jó szív, egy bölcs fő, egy erős kéz sokat ért akkor a világban. Ha közvész, ha Isten csapásai látogatták az országot, folyók kiáradtak, mostoha évjárás volt, jégeső, tűzvész, ragály rémíté a népet, kiknek szívét szólítá fel a könyörület áldozatokra? Kikhez fordult a közfélelem vigasztalásért? A régi jó táblabírákhoz. Ha ércakarattal, törhetlen lélekkel kellett küzdeni e rokontalan nép nemzeti lételéért, ki pazarlá erejét a tettek legfáradságosabb mezején? A régi jó táblabírák. Bölcsességgel kevés pénzzel sok becsülettel ki igazgatta a közügyeket, ki ügyelt az igazság szentségére, ki torolta meg a magánsérelmeket? A régi jó táblabírák. Ki őrizte meg a nép szűz erkölcseit, mívelődési hajlamát, szent honszeretetét? Ki járt legelől vallás, tudományok, erények utain? A jó öreg táblabírák.