Aranyfelhő muzsikál

"Az ember soha ne bánja, soha ne szégyellje az ifjúkori eszméit és az ifjúkori szerelmeit... Túl lehet és túl is kell lépni rajtuk, a letűnt eszméken és elmúlt szerelmeken, de megbánni vagy kiváltképp ócsárolni nem szabad őket, mert az illető akkor saját magát, a saját fiatalkorát köpi szembe. Az emlékeit. Azok nélkül pedig nincs ember, én a legkevésbé. Lassan már csak egy élő emléktár leszek." Első látásra az olvasó klasszikus nemzedékregényt tart a kezében, egy feledésbe merülő kor furcsa krónikáját. Felidézését régi éveknek és a bennük kószáló embereknek, a szerkesztőségek, a pesti kocsmák, éjszakai bárok hangulatának, ilyen-olyan csodabogaraknak, presszós lányoknak és szajháknak, hosszú beszélgetéseknek immár naivnak és ósdinak tűnő témákról, felbuzdulásokról és kiábrándulásról, a cinizmus és fásultság mindent beborító hullámairól. A Kádár-korszak hol viszolyogtató, hol nevetséges, hol mocsár-meleg közegéről, amelyről utólag annyi bölcset tudunk mondani, holott benne élve sem bölcsek nem voltunk, sem bátrak. A könyv azonban csak első látásra nemzedékregény. Valójában rólunk mesél, szürke arcú kisemberekről, akik a világnak ezen a fertályán élünk, időtlenül,kortalanul és bűnösen, nyakig posványban és megtisztulva szerelmek által, hiszen a mű mindenekelőtt három meghatározó szerelem, három asszony története. És egy férfié...