Díjugratás (Sikerrel az akadálypályán és terepen)

Az egyik leglátványosabb és legismertebb lovassport a díjugratás, amelynek alapjai a vadászlovaglásra és a tereplovaglásra vezethetők vissza. Nyugat-Európában a XIX. században nagy népszerűségnek örvendett a lóháton kutyafalkával űzött vadászat széleskörű elterjedése. A vadászat során fontos szempont volt a lovak megfelelő képessége és kiképzése, hiszen sokszor kényszerültek a természetes akadályok átugrására. Ennek a megfelelő kiképzésnek az igénye hozta létre azt a díjugrató sportot, amelyet később már versenyek is követtek. Az első magasugró és távolugró lovasversenyt 1864-ben Írországban, Dublinban rendezték meg, amelynek célja a vadászlovak kipróbálása volt. A mai versenyek a ló ugrókészségét, képességét, ügyességét és engedelmességét, valamint a versenyző lovas tudását teszik próbára. A díjugrató versenyeken a versenyzőt és a lovat különbözőképpen megépített akadálypályán bírálják, illetve értékelik. A pálya nehézségi fokát meghatározza a pálya vonalvezetése, az akadályok egymástól mért távolsága és az egyes akadályok magassága. A különböző verhető akadályok (meredek, oxer, triple barre, kőfal, kettes- és hármas ugrás) magassága általában 100 és 160 centiméter között változik. Az akadályok egymástól mért távolsága, az átlagos természetes vágtaugrás-hossz egészszámú, vagy törtszámú többszöröse lehet, ami sokszor hibázásra készteti a lovast vagy a lovat.