Emma nagysád, énekeljen

Nem írok ars poeticát, mert mindig azt írok. Téglát sem akarok hordani falakhoz, melyekre jelszavakat mázolnak könnyű kezek. Nem rakom magasabbra a lélek falait. Vágyaim szerények, nagyok. Hogy ne fussanak el saját falaim alól, hanem akár a semmit szorongatva forduljak szembe, és hessentsem el a vállakról a megalázás keselyűit. S míg kifulladva tartom fejem fölött az árnyak abroncsát, a padlásról előkotort hegedűk hangja törölje le a verejtéket, és adja a dallamot tovább. Az egyes szám első személyben mindig ott a többes szám első is: a mi. Így beszélek, amikor azt kérem - ha elgyöngül a kar meg a szív, s az árnyék csak rám szakad, maradjon meg az emberi méltóság, keményen, mint sírban a csont. Jávor Ottó "- A tanár úr még sohasem ment fejjel a falnak? (Majdnem azt mondtam neki: "Nézd, Scherbaum!" De ő nem Grass-figura! Ő az Imrő Tamás a 3.A-ból. Nem küldhetem el az érzéstelenítéssel dolgozó fogorvoshoz, de nem is akarom. Valóban nem?) - Dehogynem! De éppen ettől akarlak megóvni. Nem mondta, hogy megható az igyekezet, csak újra a poharat nézegette. Aztán fölemelte a fejét. - Nem akarom megsérteni a tanár urat, de a tanár úr azokból a fejjel a falnak menésekből él még ma is. Ha a tanár úr történeteire gondolok. Egyből meg is szólaltak bennem a vészcsengők. - Azokat nem vehetik át ugyanúgy! Értse meg, akárhogy kozmetikázzuk, én egy félrevezetett nemzedék tagja voltam! - De mégis csináltak valamit. - Akkor háború volt. - Most nincs? - Más, egészen más. Az osztályharc ma sokkal bonyolultabb, a nemzetközi politikai, gazdasági kapcsolatok szövevénye óvatosságra int. - Megalkuvásra? - Óvatosságra, Tamás. - Mint az igazgató urat. - Ne légy velem szemtelen! Amikor én tizenhét éves voltam... - Akkor háború volt. - Igen. - Amely még mindig nem ért véget. - Lehet. De nem látod, mennyire mások lettek az erőviszonyok? A mi javunkra! - Chilében például."