Messzi volt Klockrike

Az író - az 1974. évi Nobel-díjas - néhol hangot vált ebben a lírai alaphangú regényben: szikáran, érdesen tudatja, hányan vándoroltak ki Svédországból a századforduló gazdasági válságának éveiben, mekkora volt az öngyilkosok száma a munkaképes férfiak tömegében, mekkora a fiatalabb nők népességcsoportjában, és hányan váltak munkásból, kisiparosból, béresből csavargókká. A skandináv író vándorokról, bolyongókról, csavargókról írta ezt a regényét 1948-ban: nyugtalan boldogság- és szabadságkeresőkről és derűsekről, akik minduntalan visszatérő alakjai, hősei a skandináv irodalomnak, Ibsen Peer Gyntje óta szakadatlanul a modern irodalomnak is. De ez a sajátosan skandináv - történelmi és társadalomtörténeti - regény egyben egy világjelenség sajátos, szép és igaz vizsgálata is lett: Martinson évtizedeink csavargóiról - a társadalomból kiszakadtakról, kiszakadni vágyókról, társadalomtagadókról, munkátlan-igénytelen hippikről, hippizmusról - is írta ezt a regényt. Megelőzve azokat az évtizedeket, amikor a kapitalista világban ezrek vágtak neki a világ országútjainak, kerestek újféle hitet, alapítottak neo-buddhista szektákat, hirdettek életforma-tagadó anarchiát. Az európai jelen egy nagy írója egy munka nélkül maradt szivargyártó-manufaktúrai munkás csavargó-sorsának állomásán ugyanarról a boldogság- és szabadságkeresésről is beszélt, amiről Ibsen óta annyian. És történelmet is föltár. És embertelen kapitalizmust vádol, amely elől nem menekül, aki magányosan az országutakra menekül. A csavargók eltűnnek, szektáik föloszlanak a regény végén. az új tömeg neve: munkanélküliek. Egyesült föllépés az embertelen kapitalizmus ellen. A forradalom szót Martinson nem mondja ki: a történelmi távlat a figyelmes mai olvasó előtt nyílik meg.