Elkártyázott köpeny

Amikor a Helikon Kiadó igazgatója fölajánlotta, hogy régebbi és újabb verseimből szívesen megjelentetnének egy könnyen áttekinthető, mozgékony válogatást, őszintén meglepődtem. Verseket ma? Válogatott verseket háromszáz oldalon? Nem a kiadó nagyvonalú fényűzése ez? kérdeztem némi aggodalommal. Nem! hangzott a szelíd, de egyértemű válasz. S rögtön utána még egy olyan mondat is, amely fölért a legmagasabb szintű elismeréssel és igazságszolgáltatással: A magyar költészet nélkül nem volna magyar nemzet, magyar szellemiség, ami egyértelműen azt jelenti, hogy ezután se lehet. Mit mondhattam erre? Azt, hogy divatok ide vagy oda kezdettől fogva magam is így gondolom. Hiszen az igazi költészet mindig szembesülés az igaztalan, romboló élettel, miközben a legforróbb vágyakozás is arra, hogy a teljesség átélői és birtokosai lehessünk. Legyen szó szabadságról, szerelemről, szellemről, a lét legdrámaibb kérdéseiről. Ma például a költészet legizgatóbb föladata az, hogy a félrevezetett, a becsapott, a többszörösen is manipulált emberben újra fölébressze természetes ösztöneit és a saját határain is túlmutató képességét. Továbbá, hogy őrizze, védje, gazdagítsa nyelvünket, mert ha holnap és holnapután már nem lesznek nagy költők, a civilizáció aszályos körülményei között elsorvad a nyelv, s a sorvadástól pedig törvényszerűen meghanyatlik a gondolkodásunk. Európa új tagországaként várhatna-e ránk ostobább balsors? Csoóri Sándor