A csíkvári kerengőről - (dedikált)

Mindenki felépíti a maga világát. Én is. Csíkvár kapuit senki se csapja be a hátam mögött, nem nyársalják fel szívemet a jánosfutási jegenyék. Ismerem, milyen jeleket írnak az égbe a felvillogó galambok, s ha zivatar zuhog, a kerengő szentjei, parasztjai zöld kötényüket tartják Fejem fölé. Már mért ne tennék? Én álmodtam oda őket.
Ez a világ azonban csak úgy marad meg szép hazugságnak, igaz álomnak, ha az a másik is szorosan ott van mögötte, mint fű alatt a föld, színes ablak mögött a nap. Annak a másiknak, amit hívhatunk közösségnek, nemzetnek, életnek, a fényét próbálom őrizni, s ha lehet, még erősebbé tenni edzel.
A csaholó évek előbb-utóbb fölszorítanak a kerengőre, s a vakolattal együtt peregnek le a képzelet emlékei: vércsederesről, bányatóról, Cicero szobráról. És akkor majd talán mégis ennek a szuverénül felépített világnak köszönhetem, hogy lesznek, akik abban a másikban is megőriznek emlékezetükben.