András építészhallgatóként éppoly hirtelen csöppen a 30-as évek Párizsi bohéméletébe, amilyen önkéntelenül ragadja később magával a századközép világégése, hogy munkatáborról munkatáborra sodródva, küszködve kapaszkodjon az egyetlen szerelembe: élete legnagyobb ajándékába.
Klára még szinte gyermek, mikor az erősödő szélsőséges eszmék Magyarországáról - saját sorstragédiája után - Párizsba kénytelen menekülni, egyik pillanatról a másikra felnőtté válva, hogy ott megismerje Andrást, és életük egymáséba gubancolódjon
. Tamás és Ibolya a háború gyermekei; miközben szüleik a földi poklokkal csatáznak értük és egymásért, mindnyájuk túléléséért, ők olyan emlékekre tesznek szert, melyek generációk sorsában hagynak kitörölhetetlen nyomot, amit nem moshat el sem az óceánnyi távolság, sem a részvétlen idő
.
Julie Orringer regénye, a Láthatatlan híd magával sodor és felkavar, kétségbe ejt és megvigasztal, elveszi és visszaadja az életbe és az emberségbe vetett hitünket. Arról mesél, amiről csak a fontos könyvek tudnak: hogy minden ember egyedi és megismételhetetlen és szükségünk van valakire a boldogsághoz és a boldoguláshoz.
"
Üdvrivalgás tört ki a tisztképzősök soraiban. A tábornok megvárta, míg alábbhagyott.
Ne feledjék mondta, maguk Magyarországért harcolnak, Magyarországért, és senki másért. A németek a szövetségeseink, de nem parancsolnak nekünk. Az ő útjuk nem a mi utunk. A magyarok nem árja nép. A németek elmaradott népnek tekintenek bennünket. Barbár a vérünk, vadak az eszméink. Nem vagyunk hajlandók elfogadni a totális diktatúrát. Nem akarjuk deportálni a zsidókat meg a cigányokat. Ragaszkodunk a különleges nyelvünkhöz. A győzelemért harcolunk, és nem a hősi halálért."
"Több mint egy éve olvastam Julie Orringer megrázó, nagy erejű, vizuálisan is sodró remekművét. Az ilyen súlyú könyvekre mondják, hogy letehetetlen nagy regény. Vártam, hogy egy magyar kiadó rátaláljon és beleszeressen. Megtörtént. Hála érte." - (
Koltai Lajos, operatőr, filmrendező
)
2011. 12. 06.
Az egyik leggyakoribb kritika, ami a nagy vízen inneni és túli angol nyelvű irodalmat éri, az az, hogy a brit és amerikai írók és kiadók túlságosan jól elvannak maguknak: meglehetősen kevés figyelmet fordítanak a nem angol nyelvű irodalomra, kevés fordítás jelenik meg (ahogy azt a The New York Times könyvkritikája is megjegyzi [http://www.nytimes.com/2010/05/30/books/review/Ervin-t.html], míg például a magyar piacot elárasztják az angolszász területről érkező regények. Így aztán mindenképp kuriózumnak számít, ha egy amerikai szerző regénye helyszínéül Magyarországot választja, az pedig különösen hízelgőnek tűnhet, ha kis hazánk nem csak díszletként szolgál a szóban forgó történethez (mint Budapest Prága kaszkadőreként a hollywoodi filmekben): Julie Orringer Láthatatlan híd című regénye ugyanis egy magyar család sorsát követi nyomon az 1930-as évektől kezdve.
Főhősünk Lévi András, aki a zsidótörvények sújtotta Magyarországról ösztöndíjat nyer a párizsi École Spéciale-ba, ahol építészmérnöknek készül. Természetesen, hogy az már ilyenkor történni szokott, András nem csak elméje számára talál elfoglaltságot Franciaországban: beleszeret a szintén magyar származású balettmesterbe, Klára Morgensternbe. Ha valami könnyed olvasmányra vágyunk, itt akár be is fejezhetjük a regényt és kereshetünk magunknak valami szórakoztatót, az előttünk álló több mint 600 oldal ugyanis a legkevésbé sem meglepő módon minden, csak nem könnyed.
Ahogy a nyugat-európai kormányok sorra engednek Hitler követeléseinek, Párizsban is egyre nagyobb lesz a nyugtalanság, az École Spéciale-ban pedig szaporodnak a zsidóellenes megnyilvánulások. Andrásnak azonban nincs ideje kivárni, hová fejlődik az egyre feszültebb helyzet: vízuma érvényesítéséhez haza kell utaznia, Magyarországot pedig ezt követően nem hagyhatja el. Az egykori szépreményű építészhallgatót és testvéreit hamarosan munkaszolgálatra vezénylik, ahol a napi fizikai nyomorúságot tetézi a szétszakított családért, az otthon maradottakért és máshová sodródottakért való aggodalom.
Mint megannyi regényben, amely a II. világháború borzalmait taglalja, itt is központi kérdés az, hogyan maradhat valaki ember az embertelenségben, hogyan őrizheti meg önmagát, ép eszét, élni akarását minden szörnyűség közepette abban a reményben, hogy egyszer még viszontlátja azokat, akiktől elszakították? Az otthon maradt család iránti vágyakozás mellett András gyógyszere az ellenállás és a humor: barátjával újságot szerkesztenek, amelyben kikarikírozzák az embertelen viszonyokat, az őröket, az idei kárpátaljai divatot, azt, hogyan dézsmálják meg feletteseik a frontra küldendő szállítmányokat, ezzel is megrövidítve az amúgy is szörnyű körülmények között élő katonákat és munkaszolgálatosokat. Azonban már ez a gyógyszer sem használ, amikor András csapatát egy nap szó nélkül bevagonírozzák, és Ukrajnába küldik, minden eddiginél nagyobb borzalmak közé.
Orringer témaválasztása nem véletlen: a Láthatatlan híd részben saját családjának nyilvánvalóan a fikció köntösébe bújtatott története is, a szerző alapos kutatómunkáját családi emlékek is gazdagították. Különös kettősség alakul így ki a szövegben: ott munkál benne a családi örökség elmesélésének feszítő ereje, amelyet ellenpontoz az, hogy bizonyos dolgokat egyszerűen nem lehet elmondani minél többet beszélünk róla, annál inkább kisiklik a kezünk közül, ám erőfeszítéseink egyre több és több szöveget generálnak. Így lesz a Láthatatlan hídból a súlyos témának megfelelően fizikailag is súlyos mű, ám a szerző aprólékos figyelme érzékeny, színes szöveget eredményez, ami, ha az elmondhatatlant elmondani talán nem is tudja, amerikai-magyar hibrid nézőpontja és történelmi részletgazdagsága miatt mindenképpen figyelmet érdemel.