"Ezt a költészetet nem unod meg, nem tudod félretenni, és ez versben nagy dolog. Már az elején magába szippant, forgatni kezd, röptetni, és nem enged. Patetika? Itt-ott. Ál-patetika? Mit számít? Markó nem irtózik, nem riad vissza sem egyiktől, sem másiktól. Olvasod, s hirtelen megáll a busz, elhalkul a szél, zengeni kezdenek a tücskök, a kabócák, örömünnepet ül a kert, zúg a tenger, és felgyorsul a múlt, jelen, jövő, mint gyorsított filmen, ez a csodálatos örök körforgás, ami az életünk. De csak pillanatokra, másodpercekre, amíg a versben vagyunk. Erre az időre ugyanis belül, bennünk képes a varázslatra, kimerevíteni, megtorpantani az időt.
Isten, sors, haza, halál, szerelem, élet, s az élet, mint egyirányú utca, fontos témák; s hogy szétszóródunk-e vajon tücsökben, darázsban, pitypangban, felszippant-e a mindenség szöcskékben, hangyákban? Nem is kérdés. Illetve: csak költői. S hogy van-e remény mégis? Szintén csak költői. És válasz is van, az is költői, úgy van tkp., hogy nincsen. És ez a nincsünk nekünk a vanunk. És akkor felragyog az olvasó arca, mert mégiscsak van, maradt valami, mert van ugyanis vers, igazi nagy versek vannak, és újra kedvet kap a versolvasásra, a versek olvasására. Ha költő az illető, netán versek írására. Olyan tűnődő szeretet, melegség, bölcsesség, és olyan rezignált derű árad ezekből a versekből, hogy utánaindul a költő helyszíneinek, korábbi, régebbi verseinek. Régi kapualjakat, utcákat, beugrásokat keres, épületeket néz, gyermekkorát vizslatja kutató tekintettel. És mi volna vajon a vers, a versek értelme, ha nem ez. Ha nem ez: is. Általuk magadba, önmagadba nézel."
Markó Béla (Kézdivásárhely, 1951. szeptember 8. ) erdélyi magyar költő és író, tanár, szerkesztő, politikus.
+ Mutass többet
- Mutass kevesebbet
