Csonkatornyok

Reményik Sándor a két világháború közötti erdélyi "költő triász" nagy hatású mestere volt, akinek verseit a fél évszázados kényszerű elhallgattatás sem tudta feledtetni. Ebben a kötetben Reményik hazafias költészetét követhetjük nyomon a Végvári-versek sirató-átkozó hangjától a kisebbségi megmaradásra és türelemre biztató későbbi versekig. Erdély sorsa 1917 után csakhamar az erdélyi magyarság fájdalmának kürtjévé teszi Reményiket. Ez az ember, aki mindig egész szívével érzett, aki érzékeli a havas megvonaglását, amikor az első idegen katona átlép a határon, aki a virágok kelyhéből, a patak riadásából, a hegyen-vízen futó szélből a halál masírozását hallja ki, annak egész lelkét csak ez a döbbenet, a hazavesztés kegyetlen fájdalma töltheti be. Ha soha nem írt volna költeményeket, amelyekben a haza, a magyar szó halála sikolt, Reményikről akkor is tudnánk, hogy ebben a borzalmas időszakban egész lelkén csak ez az egy érzés uralkodhatott. S nem a divatos irredenta-költészet frázisai ezek a dalok, ugyanis sem a hangvételük, sem a stílusuk nem más, mint a korábbi verseké. Nem mások érzéseit veszi magára, hanem magában érzi a mások fájdalmát is, s ezt a közös fájdalmat fejezi ki olyan erővel, amilyen csak istenadta költőnek adatott. Ez a hűség, ez az erdélyiség. Ez az erdélyi lélek, ez Reményik lelke.