A szabadulás íze

"Kinek a nyelve ez / melyet számba adtatok? / kinek a nyelve ez / melyen szólnom kell veletek? / e nyelven magamról nem szólhatok nem kiálthatok" - írja Szántó T. Gábor jelen kötete egyik versében, mely emblematikus tömörségében és sokértelműségében költészetének valamennyi dimenzióját magába sűríti. Megannyi konfliktus: a civilizáció és az ösztönök viaskodása, a huszadik századi traumák személyiségünkbe ivódó, kínos emléke, a diaszpóra- és kisebbségi sors is eszünkbe juthat. Ez a sokszólamúság jellemzi a kötet verseit, melyek az érzékiség, a szerelem, a vallás, az individuális és a népi lét, az elnyomás, az idegenség, a nemzedéki konfliktusok és az összemberi halandó sors egymásba játszó témáit vonultatják fel és a kifejezés korlátjait feszegetik. Nem kisebb a tétje Szántó T. Gábor verseinek, mint hogy található-e érvényes nyelv, melyen a szüntelen ellentmondások között élő ember megszólalhat, és gyötrő dilemmáit is néven nevezheti. Találhat-e olyan nyelvet, mely híd a hagyományhoz, a szűkebb és tágabb emberi közösséghez, ám egyúttal félreérthetetlenül a modern kor és az ember saját, személyes nyelve, melyen önmagát megfogalmazhatja.